Európa erdeinek egyik legnagyobb testű, falkában vadászó ragadozója a farkas. Ez már önmagában elegendő indok lehetne rémhírek keltésére, ám a veszedelmes vad ráadásul télen nemegyszer falvakba is belopódzott élelemért. Magas hegységek eldugott településein már ősi időktől kísérteties legendák keringenek a farkassá változó emberről: teliholdas éjszakák rettegett bestiájáról, a vérfarkasról. 
Nem kell az olcsó ponyvák közé szállnunk, hogy a legendás szörny nyomára bukkanjunk: elegendő csak felütni a mesés könyvek lapjait, hogy Piroska oldalán megpillanthassuk a nagymama ruhájába öltöztetett farkas figuráját. Bár sokan a Piroska és a farkas történetében a kislány és az őt elcsábító felnőtt férfi találkozását látják, de nem szabad átsiklanunk a már említett nagymama-jelenet felett sem.

Az emberbőrbe öltözött, vagy a báránybőrbe bújt farkas a szólások és közmondások világában sem ismeretlen fogalom: az alattomosság, a kiismerhetetlenség és megtévesztés szimbóluma. Ahogy a keresztényi kultúrában a bárány lett a jóság és a szelíd jámborság szimbóluma, úgy vált legfőbb természetes ellensége a rossz és a gonoszság megtestesítőjévé.

A farkas sorsa azonban valóban akkor "pecsételődik meg" a keresztény világban (akárcsak a kígyóé), mikor a Biblia egy példázatában a hamis próféták szinonimájaként szerepel: a megtévesztés szimbólumává emelték ezek a sorok. A bárány és a farkas korábban Aesopus meséjében (fabula) is feltűnik, ahol az értelmetlen erőszakot példázza majd történetük.

A farkas a sámánhitben fontos szerepet játszik, hiszen az ő lelke költözik bele a varázsló sámánba a transz állapotában, hogy aztán erővel ruházza fel a "gazdatestet" és -lelket. Az ősi kultúrák totemállatai, bálványai azt az erőt, ügyességet és bölcsességet hordozták, ami az ember fizikai adottságaiból hiányzott: belőlük merítettek erőt, bátorságot. Ilyenkor az állat lelke költözött a harcosba, varázslóba. Így volt ez a farkassal is: ereje, merészsége és kitartása mind irigylésre méltó tulajdonságok.

A farkas tágtűrésű lény: differenciált lakóhelyéből fakadóan az északi és déli népeknél egyaránt találkozunk vele, de míg északon inkább kiéhezett félelmetes ragadozóként jelenik meg (a hideg időszakokban az ember vetélytársává vált a mohó vadállat!), addig a déli népeknél mint ősanya, totemállat van jelen. Itt elég talán csak Romulus és Remus történetére utalnunk. A két gyermeket egy nőstényfarkas nevelte fel, ami egyúttal az örök város, Róma jelképévé is vált.

Történetük sok ponton találkozik a Kipling lejegyezte Maugli-történettel. A tudományban sem ismeretlen az állatok által felnevelt gyermek, akiket a Dzsungel könyve nyomán farkaskölyköknek neveztek el az etológusok. A valódi "farkaskölykök" azonban - szemben Mauglival - képtelenek voltak "civilizálódni". Négykézláb "jártak", artikulálatlan hangokkal adták felfedezőik tudtára dühöket és elkeseredésüket. Soha nem tudtak megtanulni beszélni - idejük sem igazán volt rá: vadállatok módjára viselték a laboratóriumi "fogságot", s "befogásuk" után röviddel meghaltak (elpusztultak(?)).

A farkasokról kialakuló kevésbé sötét képhez sokban hozzájárult Kipling munkája. A farkas eszerint ragaszkodó, hűséges és kitartó barátja is lehet az arra érdemes embernek. Ne feledkezzünk meg, hogy nem is olyan régen készült el a Farkasokkal táncoló c. film is, melynek nyomán a farkas a vadak természetes bizalmatlanságával és őszinteségével vált a szabadság jelképévé.

A nőstényfarkas (lupa) azonban a latin nyelvben a prostituáltak megnevezésére is szolgált (lásd. bordélyház = "luparium"). Ezzel az azonos alakú szóval játszik el Janus Pannonius is, mikor Gryllushoz címzett versében "szukának" (az eredetiben "lupa"-nak!) nevezi az őt és rokonait csúfoló iskolatársának édesanyját. De nemcsak ő használja ki a szó kettős jelentését.
Ezt teszi Dante is az Isteni színjátékban. Az Isteni színjáték Előhangjában a hegyre hágó Dante három félelmetes állattal, a középkor jellegzetes allegorikus figuráival találkozik. Ilyen lesz a párduc, aki foltos (becsületen esett foltok!) bundájával a paráznaság, vagy a szilaj oroszlán, aki pedig az erőszak jelképe lesz. A nőstényfarkas az utolsóként megjelenő és egyben legijesztőbb jelenés. Vézna teste minden bajnak eredője: a Nagy Parázna, akiben megfogan valamennyi bűn. A farkas figurájában könnyen ráismerhetünk Rómára. A bűnöket szülő nőstényfarkas (= Róma, Vatikán) felléptetése Dante pápaellenességét (annyira gyűlölte VIII. Bonifácot, hogy még életében a Pokolba helyezte!) tükrözi.

S hogy az északi népek mitológiájában milyen fontos szerephez jut a farkas, leginkább a világ végső pusztulásának percei példázzák. Odint, a germán mitológia központi istenét ugyanis Loki (lásd. a Maszk c. filmben az ő álarcát találják meg!), a bajkeverő isten farkasképű fia, Fenrir falja fel a totális pusztulást hozó ragnaröki csatában. A pusztulás és a farkas képzeteknek összekapcsolása azt hiszem máris érthetőbb, ha arra gondolunk, hogy az egykorvolt csaták záróakkordjaként, a hullák eltakarításában milyen küldetést vállaltak a dögevő vadak mellett.