A parlagi sas

Magyarország egyik legritkább ragadozó madara a parlagi sas. Elterjedési területének hazánk a nyugati határa, az európai populáció számát kb 300 egyedre becsülik. Tipikus életterei az alacsonyabb hegyvidékekkel érintkező sztyepp jellegű élőhelyek, agrárterületek. A Kaukázusban 1500 m-ig is felhatol. Hazánkban középhegységeink peremén, ritkán belsejében és azoknak alfölddel érintkező füves pusztáin, mezőgazdasági területein telepszik meg.

Bécsy László felvétele

A sasok az Accipitridae (vágómadárfélék) családjába tartoznak, amely 217 fajt számlál, és magába foglalja a ragadozó madarak többségét. Sasnak körülbelül 60 fajt neveznek. Ugyanakkor nincsenek olyan megbízható morfológiai jegyek, ami alapján a sasokat meglehetne különböztetni más vágómadaraktól, különösen az ölyvektől, amelyek nagyon közeli rokonaik.

A parlagi sas valamivel kisebb az Európában legnagyobbnak számító szirti sasnál. Teste zömök, a fark aránylag rövid, de a szárny olyan hosszú, hogy összehajtva a farok hegyét túlhaladja. Az öreg madarak alapszíne igen mély és egyenletes sötétbarna. A fiatal parlagi sast fakó barnássárga s a tollak szegélye révén sötétbarna hosszfoltokkal rajzolt tollazata feltűnően megkülönbözteti a fiatal szirti sastól, összetéveszteni csak legközelebbi rokonával lehetne, a nyugati parlagi sassal, ha abból több példány élne.

Elterjedési területe

A parlagi sas elterjedési területe igen nagy, Magyarországtól Kínáig ér. Régebben előfordult Németország területén is. Ezt a sas fajt leghelyesebben pusztai madárnak nevezhetjük, de nem kerüli el a síkságok erdeit és a középhegységeket sem. A tél beálltával rendszeresen elvonul lakóhelyéről és csak akkor tér vissza, ha elolvadt az utolsó hó is. Más rendszeresen költöző sasokkal ellentétben nem vándorol messzebb annál, mint amennyi okvetlenül szükséges.

Megélhetéséhez és szaporodásához nagy élettérre van szüksége. Tavasszal a tojó két tojást rak, amiből csak az egyik fióka fogja megérni a kirepülés idejét, mivel az idősebbik utód kilöki, vagy megöli a fészekből fiatalabb társát. Eleségét legfőképp olyan mezei rágcsálók, mint az ürge, de elfogyasztja a gyíkokat és a kisebb madarakat is.

Akár 50-60 évig is elél

A most használt nevén kívül régen több elnevezése is volt, hívták gémes sasnak, határsasnak vagy pusztai sasnak. Ha idő előtt nem pusztulnak el, mondjuk valamilyen mezőgazdasági méregtől, vagy nem repülnek neki egy villanyvezetéknek, akkor akár 50-60 évig is elélnek. Erre egy régi történet a bizonyíték. 1883-ban, Brandenburgban elfogtak egy parlagi sast, amely egy aranygyűrűt viselt a lábán. Az egyik oldalán "10. 9. 1827" felirat szerepelt, a másik oldalán "H-K. s O.K. Eperjes" volt az írás. A természettudósok utánajártak a dolognak és kiderült, hogy Heller Károly és Okruczky Károly volt az a két eperjesi lakos, akik hosszabb ideig fogságban nevelték a madarat. Ők tették az aranygyűrűt a sas lábára, amikor szabadon bocsátották, azaz 1827. Szeptember 10-én. A madarat egy nap eltéréssel pontosan 55 év múlva találták meg, becses adathoz jutva a szabadon élő sasok életkorára vonatkozólag.

A sasokat korábban előszeretettel vadászták, mivel kártékony állatoknak tartották. Élőhelyeik eltűnése következtébe számuk annyira megfogyatkozott, hogy napjainkban a legvédettebb állatok közé tartoznak. Fennmaradásuk és jövőjük nagymértékben függ attól, hogy sikerül-e megőrizni valamit a puszták eredeti állapotából.