Fogyatkozó skót vadmacskák

A macskafélék családjába tartozó vadmacskák napjainkban már csak a nyugodt, lakott vidékektől távol eső sziklás-erdős vidékek lakója, a sík vidékeken már csak nagyon ritkán fordul elő. Fogyatkozásuk oka az élőhelyeik elvesztése, összezsugorodása, valamint az, hogy genetikai állományuk nagyon felhígult. Legújabban a Skót-felföldről érkeztek aggasztó hírek velük kapcsolatban.

Az egy-két száz évvel ezelőtt még gyakran előforduló európai vadmacska napjainkra annyira megfogyatkozott, hogy csak néhány magasabb fekvésű zavartalan erdőségben találkozhatunk velük. Ezen utolsó menedékek egyike volt a zord időjárású Skót-felföld, ahonnan aggasztó hírek érkeztek velük kapcsolatban. Korábban számukat 1000-4000 közé tették, de az Oxford Egyetem kutatása szerint alig 400 vadmacska maradt Skóciában. A hatalmas számbéli visszaesést elsősorban az okozta, hogy az egyszerű házi macskával túl közeli rokonságban vannak.

A latinul egyszerűen csak Felis silvestris néven emlegetett macskaféleség az erdőségek közül inkább a bükkösöket, tölgyeseket kedveli, de sík területek értereire, nádasaira is lehúzódik, ha talál magának kedvére való nyugodt élőhelyet. A nyugalmon kívül másik nagyon fontos szerepet játszó tényező az élethelyének megválasztásában a rendelkezésre álló kisemlősök mennyisége, amelyekből a rágcsálókat részesíti előnyben, de vízközelben vízimadarak és halak is sokszor végzik be karmaik közt az életüket.

Csak olyan vidékeken marad meg tartósan, ahol a tél nem túlságosan zord. Nem a kemény mínuszokat képtelen elviselni, hanem a magas hóréteg, rövid lábaiból kifolyólag akadályozza a mozgásban és a zsákmányszerzésben. Ahol a hótakaró vastagsága sokáig 10-20 centiméter marad, ott már nem képes boldogulni. Mégpedig azért, mert a kutyafélékkel ellentétben nem képes hosszasan üldözni áldozatát. Ha lesből támadva, két-három méteres ugrásaival nem kapja el zsákmányát, akkor már nem sok esélye van arra, hogy jól lakjon.

Az élettereik összezsugorodása mellett, a már említett, házi macskákkal való rokonság jelenti a legnagyobb veszélyt a vadmacskákra. A túl közeli atyafiság miatt könnyen kereszteződik egy mással a két macskaféleség, ennek pedig az a következménye, hogy vadmacska populáció genetikai állomány annyira felhígul, hogy végül már nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Mindezekről persze a macskák mit sem tudnak, ha kora tavasszal eljön a pacsmagolás ideje - így nevezik a párzási időszakot - akkor a kandúroknak nyilvánvalóan nem szempont, hogy házi- vagy vadmacskalány kerül a hálójukba. Ezzel sajnos lassú elmúlásra ítélik fajtájukat, viszont szaporodni muszáj a Skót-felföldön és máshol is.